Vidák Réka

Vidák Réka vagyok, tizennyolc éves, az Érdi Vörösmarty Mihály Gimnázium most már öregdiákja, de egyelőre semmilyen felsőoktatási intézmény hallgatójaként nem tudok bemutatkozni. 2013 szeptemberében csatlakoztam az IRKÁ-hoz, ahol szeretettel fogadtak. Csupa pozitív visszajelzést kaptam – külső, egyáltalán nem elfogult szemlélőtől jött – , és rájöttem, hogy tulajdonképpen akkor is tovább írtam volna, ha ennek az ellenkezője történik. Az írás számomra olyasvalamit jelent, ami természetes velejárójaként kísérte végig eddigi életem. Hétévesen „írtam meg” első mesekönyvem a nagymamám születésnapjára. Az ajándék egy kicsi spirál jegyzetfüzet volt matricákkal teleragasztva, alájuk az újonnan tanult fecskefarkakkal és egyenes szárú betűkkel írtam egy-egy mondatot. A történet nem volt összefüggő, de az első próbálkozásom nyomait a Nagymama a mai napig őrzi. Ezek után példát vettem kedvenc mesekönyvemről, Szepes Mária Pöttyös Panni című sorozatáról, és új történeteket írtam hozzájuk, azonos szereplőkkel. Pár évnyi szünet – és naplóírás – után versekkel kezdtem újra. Próbálkoztam a rímekkel, a verseléssel, de valamiért nem voltak az igaziak. Ezután csatlakoztam gimnáziumom suliújságához, a Pont Nekedhez, melynek közel fél évig aztán főszerkesztője is voltam. Javarészt így az újságcikkek írásával töltöttem időmet. 2013 nyarán aztán meghallgattam egy dalt: hirtelen egy festővászon jelent meg a fejemben azzal az ígérettel, hogy teremthetek. Létrehozhatok egy olyan világot, amit eddig senki nem látott, nem tudott a létezéséről senki, csak én. Az írással pedig megmutathattam ezt. Ekkor kezdődött már-már naturalistának tűnhető egyperceseim korszaka. Aztán az idő előrehaladtával az egypercesek maradtak, de mellette megpróbálkoztam hosszabb történetekkel: nem túl sok sikerrel. Maradtak az egypercesek, és hozzájuk társult valami, amire nem is gondoltam. Újra a mesék. És itt vagyunk most. A meséimnél. Mindig is hiteles akartam lenni írásaimban. Nem akartam olyasmiről prédikálni, amiről semmit nem tudok, mert még nem éltem meg. Ez a fiatal írók legnagyobb akadálya. Az élettapasztalat hiánya. Így pedig miről írhatnánk hitelesen? Az egész történetemhez hozzátartozik egy hatalmas, szerető család rengeteg közös élménnyel és egy olyan gyerekkorral, amit mindenkinek csak kívánni tudok. Ezért választottam a meséket. Az emberek miatt, akik szeretnek, és mindig itt állnak mellettem. Ők az az élettapasztalat, amit én meg akarok osztani mindenkivel.