Magyar András

Magamról csak annyit: 51-es vagyok. Házasságom boldog. Kislányaink nagyok. S hogy kiegészítve teljes legyen a kép, mint nyugdíjas élek büszke nagyapaként. Voltam biztonságőr, pincér, ács és normás, előadó, rikkancs és épületszobrász. Gondok mellett fejem rímekkel van tele. Még magam sem tudom, hogy mit kezdjek vele. Papírokra írom. Toll, ceruza serceg. Azt mondják, olyanok ezek, mint a versek. Sok ember szemében diploma a mérték. Nem álltam túl közel, hol a lángészt mérték. Végzettségem csupán középfokú skóla. S akárhogy is bánom, én tehetek róla. Bár csiszolták elmém. Próbálkoztak vele. Mégis üres maradt agyam egyik fele. Annyit tanultam, hogy tanulhattam volna, s tán most jóval előbb állhatnék a sorba', s szélesebb műveltség bőven kárpótolna, de őszintén, s csak úgy magunk között szólva --- s mivel apám nem vert kellőképpen orrba ---, éles elmém helyett megmaradt a csorba. Memóriám szétszórt, mint a gombaspóra. Temérdek magolás lett így megspórolva. Ám nem titkolhatom, bánatom a régi. Nem lettem, s nem leszek már értelmiségi. Kevés fohász, ima, áldás, ím, az égi. Hangulatom most már marad világvégi. Nem vigasztal az sem, hogy akad még bőven ily autodidakta hasonló cipőben. Nyugtatjuk magunkat. Oly rosszul nem állunk. Hiszen többet felejt, ki többet tud nálunk. Rohannak az évek. Sajnos, ez nem vitás. S megoldja gondunkat majd a szenilitás. Bemutatkozásként magamról csak ennyit. Sok betűt leírtam, s mégsem mondtam semmit. Titkaimat tovább is fedje be lepel! Nem jó, ha a gólya túl sokat kelepel.