Lovrics Rebeka

A név, amelyet imádott szüleim a hetvenes évek harmadik szilveszterét követő első hónapjának utolsó előtti szerdáján kényszerből rám sóztak: Májer Orsolya. Nincs vele semmilyen problémám, egyszerűen csak nem ez járt volna, hanem az, ami az egyik kedvenc hobbim mellett olvasható. Csakhogy szerb nagypapám, Joszip Lovricˇ hiába tett meg mindent azért, hogy nagymamámmal együtt nevelhesse édesapámat és nagynénémet, a kegyetlen sorsnak más akarata volt: gonosz mostohanagyapám nevét élteti tovább. Hogy a keresztnevem miként talált meg, senki ne kérdezze, mert még édesanyám sem tudna válaszolni rá. Ő ugyanis Rebekának akart keresztelni, de a szülőágyon a megkönnyebbülés és a fájdalom másik nevet csúsztatott a szájára. De én úgy döntöttem, egy kicsit kicselezem azt a fránya sorsot. Hogy ez mennyire fog sikerülni, majd legnagyobb rabszolgatartónk, az idő megsúgja. Ám addig is írok, mert élvezettel szabadulok meg a fejemben túltengő gondolatoktól, amiket legfőképpen versekbe, novellákba, sorozatregényekbe, kisregényekbe, elbeszélő költeményekbe foglalok, és mindeközben ízlelgetem a haiku és a mese témakörét; továbbá kedvenc könyvem, a Magyar értelmező kéziszótár segítségével különféle szótárakat készítek.
És hogy a lelkembe is beláss egy kicsit, elárulom, hogy minden téren roppant különc vagyok, és azt is: rendkívül életvidám, szinte örökké hülyéskedő, nagyokat nevető nő. De ha a komoly beszélgetések ideje jön el, a nyelvem rendíthetetlen pörgésben van. Imádom az embereket, és hiszem, ha megfelelően közelítünk hozzájuk, mindig ki lehet hozni belőlük a legjobbat. Örök optimista vagyok, és ha rossz dolog történik velem, akkor sem azon kesergek, jaj, most mi lesz, hanem félresöpröm, és már rögtön csakis azt látom: az élet varázslatosan gyönyörű!!!