Kósa Márta

Születtem Magyarországon, Nyírség fővárosában a Ratkó-korszak kellős közepén. Létem és eszmélésem meghatározója szüleim sorsa volt. Megjártuk az ötvenes évek sötét bugyrait, éltem Nyíregyházán, Szakmáron, Boldván, Mezőkeresztesen, Nyékládházán. Aztán hetvenben utolsó költözködésünk következtében átkeltünk a Dunán, és Ercsiben kötöttünk ki. Itt fejeztem be a gimnáziumot. A gyökerek megszakadtak, nosztalgiává csendesült barátságok szép emléke él tovább bennem. Ami megmaradt: a lázadó hit, hogy másképpen is lehet! Ezt tanultam tőlük, s ez az útravaló nehéz, értékes teherként nyomja vállamat. Harminc éve vagyok óvónő, de mire e sorok napvilágot látnak, már múlt időbe tétetik a három évtized, hisz boldog „nyuggerségem” (nem elütés - így nevezem a rám váró éveket, mert nem a „díj” a fontos számomra, a NYUGalom az, mire vágyom) most kezdődik el. Apám példája nyomán a közösségi lét izgalmas és olykor zegzugos utain haladtam húsz évig ideáimat követve, az „önkorizás” esztendeiben – hivatásomból adódóan a gyermekekért igyekeztem főképpen cselekedni. Pedagógus voltom összefonódik a mély szegénységben élő gyermekek fájdalmas, örömsóvárgó tekintetével. Megérne egy regényt mindaz, amit a testi, lelki éhségről megtapasztaltam. A mélyen belém ivódott képeken jottányit sem változtat az, hogy ma már sokan szívesen átsatíroznák azokat az éveket. Többnyire vesztes csaták harcosa voltam, páncélom megkeményedett, adtam is, kaptam is, ritkán hatott át a siker édeskés mámora. Az élet csodás ízeit ma újra kóstolgatom, örömtársaim, unokáim és gyermekeim. És! A partfal, ahol fényessé varázsolhatok egy kertet, ahol éjszaka felébredhetek a hajók dohogására, és minden reggel a nagy folyó illatába mártózik lelkem. Dúdolónak tartom magam, hosszabb utakon már gyerekkoromban is kidúdoltam halkan mindent, ami fájt, vagy rám nehezedett. Magányom múzsája éppen ötvenedik születésnapomra ajándékozott meg a versekkel. Mit addig szívemben tartottam meg magamnak, kezdett kikívánkozni belőlem. Anyám kis kockás papírlapjaira még jól emlékszem, ő magának verselt. Én soká csak egyetlen versvarázslómmal osztottam meg gondolataimat. Ma már közel tíz évnyi írás vár arra, hogy egyszer kötetbe rendezzem legjavát. Számomra az írás maga a kegyelem és a csoda, amiért örökké hálás leszek!